A sikerei csúcsán visszavonult balerina, a tevékeny üzletasszony korábban már nyilatkozott lapunknak biztosítási szokásairól. Most, interjúnk folytatásában Bán Teodóra művészetéről, üzletasszonyi sikereiről és magánéletéről mesél Győri M. Hajnalnak.

Évek óta sikeres üzletasszony létedre a közönség szemében még mindig a csillogó balerina vagy. Meg kell kérdeznem: örökölted a tehetségedet? És ki látta meg benned kislányként a leendő balett-táncost?
A családból a nagymamára hasonlítok. Műkedvelő színésznő volt, alkalmi, utazó társulatban játszott, és közben hat gyereket szült, nevelt fel és tanítatott! Azt, hogy erre a pályára kerültem, Berczik Sári, Sándor Antónia és Hidas Hedvig mestereknek köszönhetem. Tőlük tanultam a mozgás és a tánc szeretetét, hogy ez a legszebb eszköz minden érzés és érzelem kifejezésére. Az ő segítségükkel indultam és sajátítottam el a táncművészet legmagasabb fokán álló klasszikus balettet. De ennél többre is megtanítottak: helytállásra, hitre, egyfajta életfilozófiára, a mesterségre – erőt adva ezzel az élethez.

Az iskolából melyik mesteredre gondolsz hálával? Volt-e a pályán követendő példaképed?
A Táncművészeti Főiskolán balettmesterem Éhn Éva az operaház egykori balettművésze volt. Sajnos azt mondhatom, tanulóéveim alatt nem sokat szólt hozzám. Később, amikor a néhány kiválasztott közé kerülve tagja lettem az Operaház balettegyüttesének, és a pályám kezdett szépen alakulni, egy találkozásunk alkalmával – némi büszkeséggel talán, de inkább szemrehányással önmaga felé – odavetette nekem: „Úgy látszik egyedül te leszel valaki a tanítványaim közül.” Tanulóéveim alatt alig kaptam visszajelzést a teljesítményemről, de talán ennek is köszönhetem a későbbi eredményeket, a sikereket, a helytállást és maximalizmusomat. Kivétel volt Hidas Hedvig, aki akkor a Balett Intézet igazgatója volt, és Olga Lepesinszkaja a Moszkvai Nagyszínház balerinája, akik hosszabb időn keresztül helyettesítették az iskolában balettmesteremet. Nekik köszönhetem az ébredésemet, olyan erős inspirációt, dicséretet, támogatást kaptam tőlük, ami segített tudatosítani bennem a tehetségemet és lehetőségeimet.

Mit tartsz számon első sikeredként?
Rendhagyó módon indult a karrierem. Alig tizennyolc évesen, friss diplomával a zsebemben Seregi László koreográfus kiválasztott Bartók „Csodálatos mandarin”-jának lányszerepére. Ebben debütálhattam a római operaház színpadán, a Magyar Állami Operaház balett-társulatának vendégjátékán. Ez egy csapásra ismertséget hozott, de rögtön ellenségeket is szereztem vele.

Keveházi Gáborral annak idején a szakmai feladatok és sikerek hoztak össze, vagy épp fordítva, a házasságotok után következtek a nagy, közös művészi feladatok?
Talán tizenkét évesek lehettünk, amikor már udvarolgatni szeretett volna – a Balett Intézet hagyományos Hóvirág Bálján készült fénykép őrzi ennek emlékét. Aztán tizenhét évesen „megfenyegetett”, hogy én leszek a felesége. Én az Operaházba kerültem, ő Szentpétervárra ment tanulni, ahol – mint később bevallotta – kollégiumi szobájának a falát a római fellépésemen készült fotókkal ragasztotta ki. Egy év múlva visszajött, és összeházasodtunk.

Minden házasságnak van előnye és hátránya, a művészházasságoknak talán több is, mint a civilekéinek. Volt köztetek rivalizálás, vagy a közös élet és a közös munka inkább mindkettőtök fejlődését segítette?
Soha nem volt köztünk versengés, sokat táncoltunk együtt, és nagyon sok helyen jártunk a világban, sok olyan közös élményben volt részünk, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. A pályafutásunk és a magánéletünk tulajdonképpen azonos volt, és ebben talán egyedül álltunk az egész szakmában. Három hónapig tanítottunk és táncoltunk például Japánban, vagy tagjai lehettünk annak a táncművészekből álló nemzetközi csoportnak, amely a Houston Balett társulatát alapította, és ebből az alkalomból egy hónapig adtunk balettgálát Amerikában, közel harminc alkalommal.

A világ számtalan pontján jártatok, hol kaptátok a legnagyobb ünneplést és elismerést?
Európa majdnem minden országában, fővárosában felléptünk, mégpedig a legnagyobb színházakban, de más kontinenseken is táncoltunk: jártunk Koreában, Japánban, Amerikában, Mexikóban is. A legkedvesebb fellépésem – a római beugrást követően – a milánói Scalában volt, amelynek nagy nemzetközi visszhangja is lett. Ez Maurice Béjart koreográfiája, Stravinsky „A tavasz ünnepe” című zenéjére koreografált balett főszerepe, a kiválasztott lány volt.

Szerepálmok? Hogy érzed, kimaradt valami, amit eltáncoltál volna?
Nem maradt ki semmi. Inkább úgy gondolom, ha néhány évtizeddel később születtem volna, és ma lennék aktív táncos, szélesebb és nyitottabb táncművészi világban dolgozhatnék, és része lehetnék a műfaji határokat feszegető, több műfajt is generáló alkotásoknak, előadásoknak.

Nagyon fiatalon vonultál vissza és hagytad ott a színpadot. Miért?
A váltás folyamatos és egyszerű volt, szinte minden egyidejűleg történt: Krisztina lányomat felvették az Operaház balettegyüttesébe, elindítottuk a Diótörő balettiskolát, beindult a BudaFest Nyári Opera és Balettfesztivál, és elváltam a férjemtől.

A tehetség és az üzleti érzék ritkán jár kéz a kézben, a művészek többsége nem egykönnyen menedzseli magát. Volt benned bizonytalanság, amikor üzletasszonyként kívántad folytatni a pályád?
Az élet iskoláját jártam és járom ma is. Jó tanuló vagyok, nyitott és befogadó, soha nem bízom el magam, szeretem a kihívásokat, feladataimat becsületesen és maximális odaadással végzem. Számos szép feladatot és lehetőséget hozott és hoz ma is számomra az élet. A BudaFest és a Szilveszteri Bál az Operában, a Zene-Bor Ünnepe, vagy a Szent István Bazilika előtti téren megrendezett koncertek, mind hagyományossá vált kulturális eseményei Budapestnek, és idén immár tizenkilencedik éve rendezzük meg őket.

Mennyire nehéz ma a kultúrát menedzselni? A BudaFest és a Szilveszteri Operabál főszervezőjeként mi volt a legemlékezetesebb sikered?
Az utóbbi években a BudaFest keretén belül számos opera színpadra kerülésében voltunk partnerei a Magyar Állami Operaháznak. A „Figaro házassága”, a „Norma”, az „Álarcosbál”, „A végzet hatalma”, a „Rigoletto” és a „Spartacus” balett felújítása mind ezek közé az előadások közé tartozik. Lukács Gyöngyi, Rost Andrea, Miklósa Erika, Sümegi Eszter és számos külföldi művész volt a fesztivál vendége. A szilveszteri Operabál főszervezőjeként az egyik nagy siker José Cura koncertje volt, amikor ő dirigálta a Budapesti Filharmonikusok Zenekarát. Az is nagy örömet szerzett, amikor a „legeket” sikerült a Szilveszteri Gálára meghívnunk. Ott volt Miklósa Erika, Fekete Attila, Brickner Szabolcs, Bretz Gábor, és még sorolhatnám a neveket.

Miért érezted szükségét a változtatásnak, miért pályáztad meg 2004-ben a Szabad Tér Színház igazgatói posztját, amit a mai napig betöltesz?
Kihívást és lehetőséget láttam benne. Az új poszton az eddigi tapasztalataim kamatoztatatására kaptam új közegben, nagyvonalúbb tervek keretében új perspektívát. A pályázatban a legvonzóbb kihívás a Margitszigeti Szabadtér Színpad rekonstrukciója volt. A nagy múltú színpad tervezett átépítése, működtetésének és profiljának kialakítása izgatott szakmailag a legjobban.

Lányod, Keveházi Krisztina nagyon fiatalon robbant be tehetségével. Balett-táncosi munkájában aktívan segítettél, vagy távolabbról követted a szárnypróbálgatásait?
Ha egy gyerek a szülei szakmáját folytatja nincs könnyű helyzetben, és különösen igaz ez művészi pályán. Krisztinának mindig a többszörösét kellett ahhoz teljesítenie, hogy a minimumot kiérdemelje, a tanulmányaitól kezdve egészen a munkájáig. Londoni és kijevi tanulmányai után becsületes megméretésen, próbatánccal került be tizenhét évesen az Operaház balettegyüttesébe. Tudott élni a rendkívüli lehetőséggel, és tehetségével helytállt minden rá osztott feladatban. Édesapja egyik szakmai irigye hosszú éveken keresztül próbálta ugyan hátráltatni a karrierjét, de szerencsére sikertelenül. Klasszikus és neoklasszikus szerepeket táncol, a legkedvesebbek a Seregi László koreografálta „Szentivánéji álom” és a nemrég bemutatott „Karamazov testvérek” női főszerepe.

A sport felé tánckarriered után fordultál?
Két és fél éve vagyok az elnöke az Ritmikus Sportgimnasztika Szövetségnek, és MOB-nak, illetve a MOB Nőknek tagja is vagyok. (Ez utóbbit az általam nagyon tisztelt és szeretett, Regőczy Krisztina hívta életre és vezeti.) RG-szövetségi elnökségem eddig hosszúnak nem mondható ideje alatt, 2009-ben és 2010-ben is sikerült a világversenyt Magyarországra hozni, eredményes felnőtt válogatott keretünk van, amelyet szövetségi kapitány irányít. Mindezek természetesnek hangzanak, de megválasztásom előtt nem ez volt a helyzet. Először ezek finanszírozási lehetőségeit kellett megteremteni. Hátra van még a profi utánpótlásképzés, az oktatás és az edzőtovábbképzés megszervezése. 2011-re már tervezzük a harmadik RG Világkupát, és az első RG EB-t, amelyekhez még keressük a helyszínt és partnereket. „Sporttal miénk a jövő” címmel országos játék pályázatot írtam ki: már a második zajlott le sikeresen.

Visszakanyarodva a szakmához: most milyen tervek foglalkoztatnak?
A 2010-es Budapesti Nyári Fesztivál, a Margitszigeti és Városmajori Nagyszínpad programját már összeállítottuk, most a megvalósítás, népszerűsítés, a közönség szervezése, a kommunikációja tart. A Margitszigeti színpad átépítése még várat magára, de a programok már beindulnak.
A József Attila Színházzal közös ősbemutatóval nyitjuk a szezont: Jókai „Szegény gazdagok” című regényének az erre az alkalomra írt, új musical változatával, amely saját nagy vállalkozásunknak számít.
A regény, a színház, az új musical, a klasszikus magyar irodalom népszerűsítéséhez országos iskolapályázatot írtunk ki. További nagy bemutatónk között a „Kabaré”-tól Elton John „Aidáján” át a „Borisz Godunov”-ig széles a paletta.
Néhány napja nagy megtiszteltetés ért, és alapítója lehettem a dr. Lomniczi Zoltán korábbi legfelsőbb bírósági elnök vezetésével életre hívott Emberi Méltóság Tanácsának.

Egy balett-táncos nagyon különleges a viszonya az idő múlásához. Az öngondoskodáshoz is tudatosan viszonyulsz? Mit gondolsz például a ma oly népszerű a befektetési egységekhez kötött életbiztosításokról?
Ma már tulajdon képen mindent lehet és kell is biztosítani, házat, autó és életet. Nekem – éppen az életbiztosításon kívül – mindenre van biztosításom. Nagyon fontos hogy léteznek ilyenek, és hogy szabad választás alapján dönthetünk a sorsunkról. Versenyhelyzet alakult ki, ami megkönnyíti a választást.
Nagyon fontosnak tartom, hogy még aktív éveinkben készüljünk fel arra az időszakra, amikor már nem lesz lehetőségünk dolgozni. Azaz, amikor nyugdíjas korba érünk, legyen tartalékunk. Az öngondoskodás ma már elemi szükség, és számos választási lehetőség adódik azoknak, akik komolyan készülnek idős korukra. Ugyanakkor vallom azt, hogy az egészségünkre van a legnagyobb szükségünk annak érdekében, hogy testünk és szellemünk is hosszú ideig szolgálni tudja életünket. De ugyan ilyen nagy jelentősége van a nyugdíj-kiegészítést adó anyagi biztonságnak, amelyre a legtöbb esetben szükség van a váratlan kiadások fedezésénél.