Nemzetközi női magazin főszerkesztői székét cserélte fel a magányos alkotó íróasztalára. Tavaly megjelent első könyve hónapokig vezette az eladási listákat, és nagy várakozás előzte meg az idei könyvhéten bemutatkozó második regényét is. Vass Virágot az írásról, a sikerről, a kezdetekről és a feladatokról, valamint biztosítási szokásairól Győri M. Hajnal kérdezte.

Életedet rádióstúdióban kezdted, ahol írók, művészek dajkáltak. Szüleid újságírók, volt kitől örökölni az írás szeretetét és tudományát. Kik vettek körül, és milyen nyomot hagytak az életeden?
Édesapám a Magyar Rádió szegedi tudósítója volt, és a jókora szolgálati lakás fele stúdióként működött. Sajnos semmiféle emléket nem őrzök arról az időszakról, mert másfél éves koromban a szüleim Budapestre költöztek. A családi legendárium szerint Bródy János és Koncz Zsuzsa voltak a legelsők, akik a születésem után egy interjú miatt nálunk jártak, és sokat emlegetik még a költő Várnai Zsenit is, akit nem annyira az interjúba belenyekergő újszülött, mint inkább a neve kötött le: bizonygatta, hogy ezzel a névvel csakis nőies, egyúttal keményfejű felnőtt lehetek majd. Sokan állítják, hogy igaza lett.

Később az iskolának vagy az éltnek tanultál?
Nagyon remek pedagógusok neveltek, akik nem tudni miért, természetesnek vették, hogy írni fogok. Amikor Janikovszky Éva az iskolánkban járt, engem lökdöstek oda azzal, hogy ez a kislány egyszer még író lesz. Én pedig két épkézláb mondatot nem tudtam kinyögni. Nagy kegy a sorstól, hogy később is találkozhattunk, sőt a Nők Lapjánál együtt is dolgozhattam vele.

A nyelvérzékedet kitől örökölted?
Talán a dédapámtól, aki hét nyelven beszélt, bár én sajnos csak négyet tanultam. Még a hadifogságot is tolmácsként vészelte át, ezt nem győzték otthon hangsúlyozni, amikor arról volt szó, hogy különórára kell menni.

Írni mikor kezdtél el?
Az első cikkem a Képes Újságban, tizenhét éves koromban jelent meg. Ma is büszke lennék rá. Az első regényem a fióknak készült, és nem is merem elolvasni, olyan csapnivaló lett.

Eleve újságírónak készültél a családi indíttatás miatt, vagy az egyetemen még más elképzeléseid voltak?
Korábban kezdtem el cikkeket írni, mint egyetemre járni, és rengeteg örömet jelentett. Tudtam, hogy ha rajtam áll, sohasem fogom abbahagyni. Ezt a rosszakaróim vehetik fenyegetésnek…

Egy pályázat megnyerésével robbantál be a szakmába, ami után a Nők Lapja rögtön állást kínált.
A szerencse összehozott egy újságíróval – szó szerint a szerencse, mert Glückspost volt az újság neve, ahonnan a svájci kolléga érkezett –, aki a rendszerváltás utáni Magyarországról készített riportsorozatot, és diáktolmácsot keresett. Aznap, amikor felkértek, megakadt a szemem egy felhíváson, amely arról szólt, hogy ideje feltámasztani az igazi zsurnaliszta hagyományokat, és riportírásra biztatta a profikat és az amatőröket. A tolmácsmunka gyümölcse lett a „Riport egy riporterrel” című cikk, amely enyhe szarkazmussal azt mutatta be, hogyan dolgozik egy hazánkba tévedt nyugati riporter. Fődíjat nyertem vele, ami azért jelentett különösen sokat, mert jeligés pályázat volt, így levette a vállamról a „könnyű neki, újságírók gyereke” batyut, ami előtte azért okozott gátlásokat.

Hogy vezetett az út innen az Elle főszerkesztői székébe?
A pályázat több álláslehetőséget hozott, ösztönösen jól döntöttem: a Nők Lapja mellett. Az ottani műhelymunka meghatározta további pályámat, sőt talán a felnőtté válásomat is. Az Elle főszerkesztőjét pedig már csaknem két éve keresték, amikor valakinek eszébe jutott, hogy a Nők Lapjánál van egy franciás lány, főszerkesztő-helyettes, talán érdemes lenne megnézni. Fájó szívvel repültem ki a szakmai fészekből, eredetileg úgy gondoltam, elleszek itt a nyugdíjig. De remek dolog csapatot toborozni és együtt építeni valami újat, ráadásul úgy, hogy még szabad kezet is adtak hozzá: ez óriási kalandot jelentett.

És a regényírás? Azt mondják, az első könyve előtt mindenkinek van egy ujjgyakorlata, szárnypróbálgatása, amit még a beavatottaknak sem mutat meg. Neked volt ilyen?
Az első regényemet nyolcévesen írtam, finoman szólva is tisztelgés Erich Kästner „Két Lotti”-ja előtt. Csak nálam más lett a vége

A komoly regényíráshoz hogy fogtál hozzá? Volt egy jó történeted, amit el akartál mesélni?
Hatalmas irodalma van a kreatív írásnak, elsősorban angolul, de készséggé csak munka közben válik, méghozzá tapasztalatom szerint úgy, hogy az ember téttel, élesben ír. Költőzsenik gyakrabban születnek, a prózaírók általában beérnek. Az első könyvem több önéletrajzi elemet tartalmaz, a másodiknál viszont átéreztem, mennyivel önfeledtebb dolog fikciót írni. Jobban élveztem.

Elsőkönyves íróként, rögtön a „Vulévu”-val sikerszerző lettél. Hogy élted ezt meg?
Sok minden szerepet játszhatott ebben, a remek marketing, a profi háttérmunka, és az újságíróként szerzett nevem. A kiadóm nagyon nagyvonalú, újra és újra elmondja, hogy a reklám csak a kezdőlökést adja meg, és ha nem fogja meg az olvasókat a könyv, akkor nem segít. Remélem, ebben is igazuk van.

Tudom, hogy találkoztál Joanne Harrisszel, a „Csokoládé” című könyv világhírű írójával. Mit jelent szakmailag egy ilyen beszélgetés?
Rengeteget. Éppen az első sokkból ocsúdtam, amit mindenki átél, aki csapatjátékos múlttal kilép a nyilvánosság elé. Rögtön megnyugtatott, hogy a dühödt támadásokat csak egy módon lehet megúszni: ha megbukok. Neki épp a magyarországi utazása előtt próbálták megmérgezni a macskáját.

A most megjelent „Franciadrazsé”-t könnyebb volt megírni, mint a „Vulévu”-t? Egyáltalán milyen munkamódszerrel dolgozol?
Könnyen, de feszített munkatempóban írtam. Négy hónapig, éjjel és nappal, amíg a szemem bírta. Elméletileg történtek velem közben dolgok, de gyakorlatilag nem emlékszem, csak arra, hogy Vincent – a férfikarakter – motivációit keresem, és azon töprengek, hogyha fülig szerelmes vagyok egy izgalmas, negyvenes nőbe, hogy maradhat szabad vegyértékem egy huszonéves kis kelet-európai csajra is. Merthogy a „Franciadrazsé” háromszögtörténet.

Újságíróként bejártad a világot. Fontos neked az utas- és poggyászbiztosítás, vagy ezzel nem is kell törődnöd, mert a meghívóid gondoskodnak róla?
Mindig rákérdeztem, hogy intézik-e a biztosítást. Nagyon elesett tud lenni az ember külföldön betegen, kallódott már el poggyászom, késtem már le repülőt, ragadtam városokban természeti csapás miatt, keveredtem balesetekbe. A volt főnökeim máig emlegetik az izgalmas utazásaimat.

Ügyelsz-e arra, hogy minden, ami fontos neked, biztonságban legyen? Kötsz-e ezért biztosítást?
Nagyon szétszórt vagyok, és nagyon szerencsés is, mert a szeretteim átvállalják ezeket a feladatokat. Tudják, hogy jobb körülöttem bebiztosítani a dolgokat...